Hastánc

Vissza

 

Én és a tánc

Minden kislány balerina akar lenni, ez nem újdonság. Én azonban már az anyaméhben is nem focistának, hanem sztepptáncosnak készültem, ez az orientációm megmaradt mind a mai napig. Voltak időszakok az életemben, amikor éppen semmilyen táncot nem űztem, de a legszívesebben azokra emlékszem vissza, amikor a hétköznapjaim szerves része volt a tánc. Amikor rendszeresen, hatalmas lelkesedéssel, és töretlen kedvvel jártam el órákra, amikor felléptem a csoportommal valamilyen rendezvényen. Igen, még a fellépések, az előadások izgalmát is szerettem, és szívesen mutattam be a közönségnek magamat.

Egyesek festenek, hangszeren játszanak, vagy szobrászkodnak, mások táncolnak, én is ilyen vagyok. A lelkünk vágyik a művészetre, az önkifejezésre, talán ez volt az, ami engem is a tánc világába invitált. Vagy talán nem. Nem tudom megmondani, mi volt a motiváció, hiszen olyan fiatalon kezdtem el ismerkedni a tánccal, amikorról nem sok emlékem maradt, érzéseimet, gondolataimat pedig végképp nem tudom visszaidézni.

10 évesen kezdtem el magyar néptáncra járni az általános iskolámban. Az igazgató a néptánc elkötelezett híve – és művelője – volt, ezért az iskolába járóknak egyértelműen, de még a környező kisiskolásoknak, diákoknak is lehetősége nyílt a néptánc komoly megismerésére, és elsajátítására. A mai napig közel áll a szívemhez a néptánc, a magyar népi dallamok.

Azt hiszem a táncban a lelkem mélyén mindig valamilyen ősi életérzést, kifejeződési formát kerestem, ezért vonzódhattam a néptánchoz, és azt hiszem, ezért szerettem bele a hastáncba is. 16 évesen fedeztem fel egy bemutató órán, amit nem messze tartottak az akkori lakhelyemtől. Bár én voltam a legfiatalabb az egész táncstúdióban, nagy lelkesedéssel, töretlen kedvvel jártam minden órára, nem csak a saját, hanem az összes csoport táncórájára. (A nők szeretnek letagadni a korukból. Én is mindig szépítettem, kitartottam amellett, hogy 18 éves vagyok.)

Természetesen rövidebb-hosszabb ideig a társastáncokba is belekóstoltam, de ezt már csak az után tudtam megtenni, hogy volt kit magammal rángatnom a táncórákra. Szerencsétlen párom nem tudhatta, milyen mániákus nővel kezdett ki, amikor megismerkedtünk. Azt remélem, nem volt akkora megrázkódtatás a számára, ugyanis nem menekült el sem ismeretségünk kezdeti szakaszában, sem később, amikor már egyértelműen kiderült, engem még vezetni sem lehet tisztességesen.

A táncban ugyanis ugyanolyan öntörvényű és szabadságszerető vagyok, mint minden másban, ha hallom a zenét, táncolok, és nehezen tudom rábírni magamat arra, hogy odafigyeljek, mi a partnerem szándéka. A táncokhoz nagy fegyelem kell, testünk minden porcikáját kontroll alatt kell tartanunk, hogy végül az a látvány szülessen meg, amit létre akartunk hozni, az a tánc elevenedjen meg, amelyet el akartunk táncolni. Ezért nem vagyok profi versenytáncos, „csak” amatőr elkötelezett, és ezért nem a társastáncok, hanem inkább a szabadabb, kötetlenebb hastánc áll hozzám közelebb.

Ha zenét hallok, táncolok. Ez sok előnnyel származik, például sosem volt gondom az improvizációval, ha egy koreográfiában hirtelen nem tudtam, milyen mozdulat következik, csináltam valami mást, és onnan folytattam, de azért vannak hátrányai is.

Manapság nagyon divatos zenét hallgatva sétálni, vagy éppen sietni a munkahelyünkre, az egyetemre, iskolába, biciklizni, autót vezetni, vagy buszra szállni. Én soha nem hordok magamnál mp3 lejátszót, vagy ilyesmit. Egyszerűen képtelen lennék egyenes vonalban végigmenni az utcán...

2010.05.12. - Össztánc Magazin